Előrebocsájtom, hogy ez egy önfényezős, dicsekedős sztori, de annyi baj legyen, “…van mire!” – hangzik a könyörtelen válasz. Akinek nem roggyan meg a lába 1100 ember előtt, ha beszélni kell, aki nem rémül meg attól a felelősségtől, hogy huszon-harmincezer ember tölti le a könyvét, az egy kicsit minimum egoista és egy kicsit minimum ripacs is, nincs mit ezen tagadni, 46 évesen túl vagyok már azon, hogy álszerény legyek. :D

Szóval megírtam ezt a cikket, aztán lett még 1-2 másik is, majd ez a cikk is. Ez utóbbinál a kommentek most az igazán érdekesek, mert ugyanaz árad belőle, amit a napokban Viberen, Messengeren, Twitteren, telefonon, stb., publikusan és privátban is kaptam – azaz a konstans elismerés illetve persze az értetlenség is. Ezek azok a gesztusok, amiért megéri, és megérte mindig is, a 45 perc Lurdys csillogásért 30 órát dolgozni, 30 éve átlagban 4-5 órát aludni, könyveket írni akár hónapokig a többi (fizetős) munka rovására, napi 9 órában előadni “hajletépős” sebességgel, napi x db emailben legalább egy kis segítséget nyújtani, az elején legalább 7-8 évig dolgozni “apróért”, óriási alázattal közelíteni mindenhez, amihez nem értek, 5 évente újratanulni mindent, és persze mindezt egy plecsnitől függetlenül (is) megéri, az csak a hab a tortán.

Nagyon soxor kaptam már hasonló feedbacket az elmúlt kb. egy évtizedben, a vidéki szállodában a reggelinél szalvétára autogramot kérő kollégától (aki a munkatársait akarta ezzel lenyűgözni), a debreceni frissen végzett egyetemistától, aki a szakdolgozatát írta az előadásaimból és csak ámult megnémulva h személyesen is összefutunk, az egyszeri kolleganőtől, aki jelezte h minden este a hangommal (a screencastjaimon) alszik el (ez kétélű persze :D), a taxistól, aki korábban IT-s volt és felismert, az 5 fős középiskolás társaságtól, akik azért jöttek fel egy elődásra Pestre, hogy ne csak halljanak, hanem lássanak végre élőben is, vagy az Inetpub bandától, akik egy pólót csináltattak a fotómmal az első Lurdy-s előadásra (2007) és a végén körbeálltak ebben a pólóban a színpad előtt…

Hihetetlen mindez, és hihetetlen az is, ahogy mindez képes feltölteni. És qrvára nem akarok álszerény lenni, de _tényleg_ csak azt teszem, ami a dolgom (#doyourjob) és ami ebbe az életbe belefér, és bármi amit ebből kiszedek (ma már eléggé hatékonyan persze), az pluszban motivál, a koszos hétköznapokban is. Nincs semmi más extra a tudásvágyon és a szakmai alázaton kívül, a többi csak így alakult…

A végére csak 2 friss képi példa, amelyeken halálra röhögtem magam:

Uff.